Ha végre itt a nyár, megszaporodnak a szúnyogok, a fagyiárusok ÉS a film-, és reklámforgatások!
Imádtam statisztálni, és ettől még a legelső élményem sem tudott eltántorítani hajdanán.

Az pedig úgy volt, hogy…
hatalmas adag kíváncsisággal és azzal a ’most aztán kinyílik előttem a világ és bármi csoda megtörténhet velem’ – szerű érzéssel regisztráltam egy szép nyári napon az egyik casting ügynökségnél.

Pár nap múlva érkezett is az első instrukció SMS-ben: adott napon hajnal 5-kor legyek az Operánál, és vigyek magammal köntöst.

Rögtön a legkisebb leány első próbatétele – gondoltam -, tekintve, hogy a mi háztartásunkban ez a ruhadarab nem lelhető fel. Na, de olyan nincs, hogy egy köntös válasszon el Hollywoodtól! Gyorsan felhívok valakit, és kérek – gondoltam szintén -, nem is sejtve, hogy pár óra múlva már komplett statisztikát fogok tudni felmutatni az ismerőseim körében az 1 főre jutó köntösök számáról, anyagáról, színéről, méretéről, mintájáról, illetve arról, hogy ki milyen okból kifolyólag nem fogja tudni nekem aznapra kölcsönadni.

Végül egy rózsaszín, mackó- és felhőcskemintás példány lett a befutó, egy kedves barátnőm nagylányáé, 164-es gyerekméret, mintha rám öntötték volna.

Majd pedig eljött a várva várt hajnal! Tele izgalommal és reményekkel érkeztünk meg az Operához, a köntös és én.

Röpke fél órás ’valaki mondja meg, mire várunk?’ –  jellegű ácsorgást követően felharsant egy hang, hogy ”Sminkbe, hajba!”, minek hatására kb. nyolcvanadmagammal beállhattam a járda szélén parkoló busz előtt kialakult sorba, ahol hatvanharmadikként nekem is bepamacsolták az arcom a ”sminkben” azzal az ecsettel, amivel az előttem álló 62 társamét is, és vélhetően a mögöttem állókét is majd. Ezután a ”hajban” az előírt sorozatkonty elérése érdekében gazdagodtam kb. 20 hullámcsattal, majd követtem az előttem járókat a következő állomásra, a ”ruhába”. A ”ruhában” – ahol már nemek szerint 2 csoportra kellett osztódnunk – mutattak egy sarkot, hogy itt lehet levetkőzni, és mutattak egy hölgyet, hogy ő osztja a fehérneműt.

Kissé meglepett, hogy még fehérneműt is kapunk, és egy kicsivel még jobban meglepett a rövidesen napvilágra kerülő tény, miszerint a kiosztásra váró testszínű fehérnemű lesz a ”ruha” maga.
– Nem mondanak mára hideget. És a szünetekben fel lehet venni a köntöst – mondta megnyugtatólag a ”ruhás” hölgy.
– Micsoda szerencse – gondoltam én.

A fehérneműk csomagolásának friss ropogása azért mindenesetre zene volt füleimnek a sminkes ecset tapasztalatai után.

Hamarosan ott álltunk kb. 80-an az Andrássy úton testszínű fehérneműben. Mert időközben az is kiderült, hogy utcai lesz a forgatás. Továbbá az is, hogy azért mégiscsak bővül még az outfit: A nőknek 2, a férfiaknak 1 db hosszú fekete plexi-csíkot kellett magukhoz venniük, és adott mennyiségű kétoldalú ragasztót, majd pedig – az emberi anatómiára, kinetikára és pár fizikai törvényszerűségre többé-kevésbé fittyet hányva – jött a feladat, miszerint: rögzítsük a plexi-csíkot a ragasztóval a fehérneműnkre, hogy ezzel majd olyan, az utcán meztelenül sétálgató személyek látszatát keltsük, akiket a filmen kitakartak fekete csíkkal azokon a testtájaikon, melyeken a jóízlés ezt feltétlenül megkívánja.

Aztán kezdetét vette a pár másodperces sétajelenet véget nem érőnek tűnő forgatása. A renitens plexicsíkok – hogy, hogy nem – egész gyakran nem akartak a helyükön maradva engedelmeskedni a rendezői utasításoknak, így a filmkészítők részéről maximális igény mutatkozott a 12 órás statisztai jelenlétre.

Közben persze az Andrássy úton nem állt meg az élet. A szélrózsa minden irányából érkező turisták hada vadul kattogtatta a fotóapparátusát, a nem mindennapi látványt megörökítendő.

Így lettem hát én is idegenforgalmi (és persze hazai) látványosság a világörökség kellős közepén :) .

A 12 órányi, még feldolgozásra váró újszerű élményanyaggal megrakodva már mint a Messiást, úgy vártam a viszontlátást a saját fehérneműimmel. A felsőruházatról nem is beszélve.

Épp ünnepeltem magamban a plexicsíkjaim végső földre zuhanását – ’nincs az az isten, hogy én ezeket még egyszer visszaragasszam’ – szerű kísérőszöveggel –, és épp nem volt eszemben, hogy a szerencsecsillagom mai nappal kezdődő felragyogásának mily szép reményével is keltem útra hajnalban, amikor odalépett hozzám a casting ügynökség jelenlevő munkatársa:

– Kiválasztottak egy holnapi fotózásra. Ugyanez a ruha, kb. 1 óra, 30.000 forint. Ráérsz?

Aztán ezután még évekig buzgón jártam statisztálni. :)

A cikk a MyMirror Magazinban is megjelent.

A képek a fenti megjelenésből származnak.

Aktualitások, frissek, mindenmás: www.facebook.com/nagykaroliniroioldal